2010. szeptember 10., péntek

Dobokókő - Visegrád, 2010. szeptember 5.

Az ágyból valahogy még csak kikászálódtam ezen a hűvös (ugyanakkor napsütéses :-) - K) szeptemberi reggelen, és a hévmegállóig is sikerült eljutnom, ahol Annával találkoztam. Majd a második kocsiban megleltük Katángot, így hármasban zötyögtünk Pomázig. Leszálláskor egy nő megkérdezte tőlünk, hogy merre van a buszmegálló. "Jöjjön csak velünk, megmutatjuk", biztattuk lelkesen. Nevetgéltünk, miközben a buszok felé tartottunk, és egyszerre észrevettük, hogy a nő már nincs velünk. Hát jó, tudomásul vettük, hogy nem lehetünk mindenkinek szimpatikusak... Hamar azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a buszmegálló az ellenkező irányban van, és mintegy száz méterre tőlünk új ismerősünk épp felszállni készül. Futás!

Szerencsére elértük a buszt, amely egyre mélyülő ködben kanyargott velünk, míg végül megérkeztünk Dobogókőre. (Ekkor jöttünk rá, hogy a hegy teteje elbújt egy nagy felhőben, teljesen elrontva ezzel a korábban nagyon várt gyönyörű kilátást - K) A turistaház megtalálását ezúttal nem bíztuk a véletlenre: nyugdíjasoknak kinéző csoporttól kértünk tanácsot. Ők is arra mennek, mondták, és nem is tévedtek. A pecsételés után lelkesen elviharzottak. Mi negyed órával később, a kávészürcsölést a végsőkig elhúzva óvakodtunk ki a kétségbeejtő hidegbe. (Számomra legalábbis az volt, és mivel ennek hangot is adtam, mintegy tíz másodpercenként, azt hiszem a két lány is átkozta a nyirkot és a ködöt.)

A hideget azonban hamar elfelejtettük. Ködbe vesző fák között kanyargott az utunk, mintha mesevilágban járnánk. Szinte vártuk, hogy történjen valami, a vállunkra szálljon egy titokzatos madár, vagy mohalepte süvegű manó vigyorogjon ránk a nagy kövek mögül, vagy sötét erők mind mélyebben csaljanak a sűrűbe (én személy szerint egy láncfűrészes álarcos gyilkos, vagy egy piros csuklyás torzszülött alak feltűnését vártam - K). Szerencsére vagy sajnálatos módon egyik sem történt meg, és az idő is hamarosan tisztulni kezdett (= leereszkedtünk a hegyről, így kimentünk a gonosz, kilátástakaró felhőből - K).

A kihívások a túraút-eltereléssel folytatódtak. Tölgyerdő-telepítés miatt nem mehettünk tovább, hirdette egy térképpel is illusztrált nagy tábla. Hát jó, igyekeztünk az emlékezetünkbe vésni, hogy merre kell majd mennünk, és letértünk kedves kék csíkunkról. Továbbá letértünk a piros csíkról és a kék keresztről is, utóbbi tévelygéseink néhány plusz kilóméterrel, és egy nagy mászással terhelték akkor még friss izmainkat. Azonban nem hagytuk, hogy kifogjanak rajtunk a tölgyfacsemeték, és sikeresen eljutottunk a sikárosi réthez.

Ekkor a rét déli oldalán következett egy hosszú, kellemes szakasz. A még mindig harsogóan zöld fű, a szemem elé táruló, szinte korlátlan tér, és a hegyek körvonalai, legalábbis velem, végképp elfeledtették a kellemetlenségeket. Sajnos a fényképezőgépem merülő akkumulátoráról is elfeledkeztem, és sorra kattogtattam az egyébként teljesen ugyanolyan képeket.

Pontosan a "Sikárosi erdészház" pecsételőhelynél, amikor Anna megelégelte, hogy folyton nálam van a gép, kikapta azt a kezemből, és megpróbálta megörökíteni a pecsételés meg nem unható rítusát, az akkumulátorok bemondták az unalmasat. Az alábbi patakos képre még rábeszéltem régi, sokatpróbált barátomat, azonban utána már csak szomorúan néztem minden szépet, ami az utunkba került. Azt hiszem, kénytelen leszek még egyszer végigjárni!

A Bükkös-patak völgye következett ezek után, ami különösen szép és nagy hatású hely: klasszikus, kissé sötét völgy, nyirkos illattal, a patakba beledőlő, elhajló, különleges fákkal, a távolban pedig szállongó leveleken táncolnak a karcsú fénysugarak. Mint a Gyűrűk Urában Lothlorien, egyeztünk meg Katánggal, és ezek után nem is kellett hosszan magyarázni: pontosan tudtuk, hogy mindketten ugyanazt látjuk és éljük át.

Itt a völgyben ebédeltünk, és találkoztunk túránk aktuális totemkutyájával: egy hatalmas, szelíd leonbergi személyében, aki szívesen megkóstolta volna Katáng májkrémét, de gazdái ebben megakadályozták.

A patak után az út kikanyarog a völgyből, és nyíltabb terepen folytatódik. Nemsokára beértünk Pilisszentlászlóra, ahol a kocsmában pecsételtünk. A tipikus vasárnap-déli ivótársasággal (= masszív alkoholisták) küszködő, fáradt arcú pultosnő odaadta a pecsétet, és tájékoztatott róla, hogy esélyünk sincs rá, hogy elemhez jussunk. (Hangulati elemként hozzátenném a zenegépből előtörő mulatós zenét - K) A falu egyébként gyönyörű helyen van a nagy hegyek között.

Elhagyva a házakat, szembesültünk vele, hogy utunk kevesebb, mint felénél járunk, mindezt délután kettőkor. (Igen, már megszokhattuk volna, hogy a turistajelek keresése és a szerencsétlenkedés minden alkalommal plusz másfél órát eredményez - K) A maradék tizennégy kilómétert kénytelenek voltunk meghúzni, bár tudtuk, hogy másnapra ennek súlyos következményei lesznek, izmaink és ízületeink állapotát tekintve.
Nagyobb baj, hogy nem volt elég időnk mindent megnézni. Pedig néznivaló vidék következett: köves hegyoldalban kanyarogtunk, jobb oldalunkon szakadékkal és szép kilátással.

Végül igen fáradtan érkeztünk meg Visegrádra, ahol felmásztunk pecsételni a Nagy Villám kilátóba, megnéztük a Fellegvár bejáratát is (sajnos a belépés nem olcsó egyik esetében sem). Majd egy oldalsó, köves úton leereszkedtünk. A városba érve az egyik kapu alól szürke kölyökcica szompolygott hozzánk, és mint kiderült, olyan éhes volt, hogy amikor kinyitottam a táskám, majdnem kilopta az egész szelet kenyeret (ami persze így használhatatlanná vált). Jól meg is etettük új ismerősünket sajttal és májkrémmel, majd folytattuk utunkat. (Pedig úgy hazavittem volna, csak már van otthon kettő - K)

A busz megérkezte előtt szerencsére maradt egy fél óránk, amit a Duna-parton, a ragyogó napon a fűben heverészve töltöttünk. A hazafelé úton Katáng axolotl-os sztorikat mesélt Annának, én meg (naná) aludtam. Újpest Városkapunál leszálltunk, és (már jólismert módon) minden lábunkra sántítva elvonszoltuk magunkat a metróig.

A túra során szerzett 6 új pecsétre nagyon büszkék vagyunk!
A sötétkékkel jelzett mondatok Katáng kiegészítései :)

Nemsokára ismét útra kelünk!

2010. április 28., szerda

Dorog - Piliscsaba, 2010. április 24.

Hosszú szünet, (minden értelemben) elhavazódós tél majd undorító, nyirkos február és március után újra kirándulni indultunk, újra K és I társaságában. A piros vonat hamar elsuhant velünk Dorogig. Elődeink túraleírásáiból okulva előre felkészültem rá, hogy el fogunk tévedni a városban: magammal is vittem egy részletes leírást. Ám nem számoltam azzal, hogy a 21. században élünk, és van GPS, ami a továbbiakban minden bonyodalomtól megkímélt minket (bár az őzeket nem mutatja, de ez I szerint csak idő kérdése).

Az út több falun is keresztül vitt. Bár nem túl jó betonon caplatni, a ragyogó napsütésben még ezt is lehetett élvezni; én amúgy is szeretem a házakat nézegetni. Ezekkel a tulipánokkal Kesztölcön futottunk össze, és városi gyerek módjára lelkesen megcsodáltunk minden létező állatot (mint macska, ló stb.)

Ennél a kiégett hegyoldalnál szebbet is láttunk már, az biztos.

A dombok oldalában hosszú gyalogút vezetett. A meglehetősen monoton tájban csak az időről időre felbukkanó magaslesek jelentettek némi változatosságot (mellesleg a GPS ezeket is előre jelezte :) )

Klastrompuszta is elérkezett: begyűjtöttük a pecsétet, majd nekiálltunk ebédelni, fagyizni. Utána a tervezett ládát is megleltük, ellentétben a legutóbbi túra kudarcaival.

Klastrompuszta nevezetes remete-hely; a romok között állítólag a mai napig zajlanak istentiszteletek. Részleteket is írok majd, ha lesz időm kicsit utánaolvasni a hely történetének. *

Túránk legjobb látványosságának ez a hálózatos gyökerű fa bizonyult. Fotózásával hosszú perceket töltöttem, még a szemközti emelkedőn is felkapaszkodtam, hogy méretarányos képet tudjak közölni.

Túránk totemkutyája. És láttunk még több gyíkot, egy aprócska siklót, két hatalmas vérebet (na jó, az egyik bernáthegyi volt, de nem olyan fejet vágott, mint aki rummal szeretne megkínálni minket; valamint a föntebb már említett macskákat és lovakat).

Mint az eddigiekből kiderül, a túraszakasz amúgy nem volt túl izgalmas, a hosszú betonszakaszok, kiégett domboldal rontották az élvezetet, azonban a ragyogó napsütés, a tavasz egyéb tünetei, valamint a jó társaság (legalábbis engem) mindenért kárpótolt, jó volt végre lebarnulva-égve és feltöltött D-vitamin raktárakkal hazatérni.

* javasolt értelmezés: az érdeklődők itt olvashatnak utána ;)

2010. április 3., szombat

Életjel :)


Megvagyunk ám, csak tél volt, sok munka, szakdolgozat és hasonló dolgok. Tudom, ez nem kifogás, és Katánggal már elszántan tervezgetjük a következő túrát.
Nemsokára újabb beszámolóval jelentkezünk!